Negyvenedik fejezet

A mentőkomppal az Invidious belső biztonsági tisztjei közül is megérkeztek néhányan, akik azonnal elválasztottak engem Elegos- tól, illetve a négy sérülttől. Miután visszatértünk a csillagrombolóra, bevezettek egy kisebbfajta kabinba, ahol is alaposan kifaggattak. Beszámoltam arról, hogy rajtakaptam Remartékat, amint a halott thalassiakat rabolták ki, hogy összevitatkoztunk a caamasi sorsáról, és az ezt követő verekedésről. Az ékszerekről nem beszéltem, arról viszont igen, hogy véleményem szerint Remart azért haragudott meg a caamasikra, mert nem tudott elvenni tőlük semmit. Tudtam, hogy Sasyru és a másik három pilóta másképp adja majd elő a történteket. A tervemet arra a gondolatra alapoztam, hogy a Galaxis egyetlen kalóza sem adná vissza a zsákmányt azoknak, akiktől elrabolta - és Remarték az ezzel ellenkező állításaikkal azt a látszatot fogják kelteni, hogy csupán bajba akarnak keverni engem.

A kihallgatás órákig tartott, közben mindkét kezem bedagadt és megmerevedett, továbbá a vérem rászáradt a bőrömre, és bal kézfejem kegyetlenül hasogatott. A biztonsági tisztek tudták, hogy fájdalmaim vannak, és folyton ígérgették, hogy azonnal megkapom az orvosi ellátást, amint tisztázunk még néhány részletet. Miután annak idején én is lefolytattam jó néhány kihallgatást, tudtam, hogy mit akarnak hallani, és hogyan akarják hallani, ezért megadtam nekik mindent. Végül, amikor magamra hagytak, látszott rajuk, hogy elégedettek azzal, amit kaptak tőlem.

Röviddel a távozásuk után bejött hozzám egy Tuvanbi droid, és megvizsgálta a kezemet. Közölte, hogy a bal kézfejemben két csont is eltört, illetve, hogy vérömlenyek keletkeztek mindkét kezemben, míg a bőröm több helyen felszakadt vagy lehorzsolódott. A helyükre rakta az elmozdult csontokat - sokkal kíméletesebben, mint Mara Jade a közelmúltban -, de tájékoztatóit, hogy a hajó baktatartályaiba egyelőre nem jutok be, mert a sérüléseim nem elég súlyosak. Noha nem beszélt a részletekről, a szavai alapján úgy sejtettem, hogy a thalassiak tőrbe csalták valamelyik fosztogató csapatunkat, vagy valaki beindított egy rejtett robbanótöltetet, és ezért volt foglalt valamennyi tartály.

A droid elvonult, és ekkor Elegos lépett a kabinba – kötszereket, kenőcsöket, vizet és szivacsot hozott magával, hogy megtisztítsa a sebeimet.

- Noha hivatalosan nem vagyok orvos - közölte szerényen mosolyogva ha valaki új falut épít, megtud egyet s mást a különféle sérülésekről.

- Hát igen, egy új világ megteremtése sokféle tapasztalatot szül bölcselkedtem szintén mosolyogva, aztán egy kicsit meglepődtem, amikor az orromat megcsapta a caamasi testéből áradó illat. Különféle fűszerek, valamint az erdő szagát éreztem benne, akár a jóféle koréliai whisky illatában, de annál kicsivel édeskésebb volt. Azokat a forró italokat juttatta eszembe, amelyeket az anyám kotyvasztott nekünk, amikor a hideg téli estéken összegyűltünk a fűtőtest körül, Megnyugtatónak találtam ezt az illatot, és azon kaptam magam, hogy kevésbé nyomasztónak látom a jellegtelen, szűkös kabint. Felültem az asztalra, és mialatt Elegos nekilátott, hogy lemossa a vért a jobb kezemről, felnéztem rá, és megszólaltam:

- Szeretnék kérdezni valamit.

- Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy válaszoljak.

- Amikor megérkeztem odalent a tisztásra, te a földön feküdtél, és vérzett az orrod. Remart azt mondta, megütötted, de most, hogy érzem, mennyire erős a kezed, és látom az izomzatodat, tudom, hogy a pilótám hazudott. Testi erő dolgában nem állhatsz messzi a seloniaktól, és nem hiszem, hogy Remart talpon maradt volna, ha megütöd.

Elegos oldalra billentette a fejét, és megfontoltan válaszolt:

- Megveregettem a vállát, hogy köszönetet mondjak, amiért megszabadítottak minket a thalassiaktól. Azt hiszem, megijedt tőlem, ezért sújtott le rám.

- Viszont, ha akartad volna, egy ütéssel kitörhetted volna a nyakát, nem igaz?

Elegos előbb a homlokát ráncolva meredt rám, majd lesütötte a szemét, és a véres vízzel teli edényt bámulva magyarázni kezdett:

- Tudod, a megrázó események rendkívül részletesen megmaradnak a caamasik emlékezetében. Majdnem olyanok, mint egy holofelvétel, de annál sokkal többet jelentenek számunkra. Ha megölünk valakit, az októl függetlenül, szörnyű terhet veszünk a vállunkra. Az effajta emlékek nem fakulnak meg az idő múlásával, életünk végig elkísérnek és nyomasztanak minket. Többek között ez az oka annak, hogy mi a békét, a megértést, a harmóniát, valamint az egyetértést keressük és hirdetjük.

- Értem - vágtam rá szaporán bólogatva -, ezért kábítottad el a pilótákat, ahelyett hogy végeztél volna velük.

Elegos mélyet sóhajtott, és kibökte:

- Azt hittem, megöltem őket. Azért kábítottam el őket, mert te kábítólövésre állítottad a fegyveredet. Nem hagyhattam, hogy végezzenek veled, és azért, hogy megvédjelek, elfogadtam volna a kínzó emlékekkel járó terhet.

Eléggé meglepődtem, de hamar összeszedtem magam, és kijelentettem:

- Szóval, amikor rám fogtad a sugárvetőt, úgy gondoltad, hogy egy lövéssel végezhetnél velem.

Elegos bólogatott, és komoran válaszolt:

- Egészen addig halottnak hittem azokat az embereket, amíg te elvetted tőlem a fegyvert, és belelőttél Remartba. Amikor láttam, hogy belelősz az illetőbe, holott agyonverhetnéd, akkor jöttem rá, hogy a másik három csupán alszik.

- Most, hogy tudod, hogy élnek, elhalványul ez az emlék? - kérdeztem kíváncsian.

A caamasi rejtélyes mosolyt villantott rám. A szeme körül megfeszült a bőr, amitől a szemzugából kiinduló csíkok határvonalai kiélesedtek.

- Az emlékezetem sértetlennek fogja megőrizni, de más okból, azt hiszem - felelte rövid töprengés után.

Éppen átlépett a másik oldalamra, hogy kezelésbe vegye a bal kezemet, amikor Tavira viharzott be a kabinba. Egyszerűen félretaszította előlem Elegost, majd megragadta a bal kezemet, és szorítani kezdte ott, ahol a törött csontjaim rejtőztek.

- Nem vagyok elégedett önnel, Jenos Idanian - csikorogta síri hangon. - Egyáltalán nem vagyok elégedett

Összepréseltem a két fogsoromat, nehogy feljajduljak, mire Tavira még erősebben nyomta össze a kezemet.

- Sajnálattal hallom, admirális - recsegtem elhaló hangon.

Hirtelen elengedte a kezemet, tetőtől-talpig végigmért, és megállapította:

- Szörnyen néz ki, kapitány.

- Látnia kéne a másik fickót - feleltem elégedetten horkantva.

- Láttam, maga átkozott! - csattant fel ingerülten, aztán szemmel láthatóan lecsillapodott valamelyest, és a száját halvány mosolyra húzva folytatta: - Szépen elintézte Remartot. És miért? - A kezét oldalra lendítve mellbe vágta Elegost. - Ezért az idegen senkiért? Miért?

Fagyos pillantást vetettem rá, és kijelentettem:

- Szükségem volt egy szolgára. Ez minden.

- Ürügyre volt szüksége, hogy tőrbe csalhassa Remartot - jegyezte meg Tavira, és összefonta kezét a keblén. - Maga nagyon kiszámítható, Idanian! Máris kiismertem!

- Valóban? - nyögtem ki, és elfogott az aggodalom, ugyanis a gyomrom tájékán furcsa érzés jelentkezett, amelyet nem tudtam azonosítani. - Azt hiszem, bocsánatkéréssel tartozom, amiért elrontattam a szórakozását, de nem hagyhattam, hogy Remart ártatlanokat gyilkoljon.

- Remart azt állította, hogy ez az izé megütötte őt.

- Remart nem mondott magának semmit - vágtam vissza, és haragosan meredtem az admirálisra. - Még most is a baktatartályban ácsorog. Még néhány óra, és helyrejön a játékszere. Majd akkor beszélhet vele.

Tavira megrázta a fejét, amitől fekete haja úgy lebbent jobbra-balra a keblén és a vállán, akár egy súlytalan árnyék.

- Vele már nem fogok beszélni - közölte aztán.

- Hogyhogy?

- Remart halott - közölte a száját kegyetlen mosolyra húzva.

- Képtelenség - tiltakoztam értetlenül. - Annyira nem vertem meg!

- Nézd csak, mennyire aggódik valakiért, akit gyűlölt! Nem, nem maga ölte meg - válaszolta felkacagva Tavira, majd közvetlenül elém lépett, előrehajolt, és letámaszkodott az asztalra úgy, hogy a két kezével közrefogta a derekamat. A hangját suttogásig fojtva beszélt tovább. Forró lehelete lágyan cirógatta nyakamat, és ez az érzés éles ellentétben állt azzal, amit mondott: - Én lőttem le. Függelemsértést követett el. Megtagadott egy parancsot, és rátámadt a parancsnokára. Meg kellett halnia. És hogy ez fog történni, azt maga már akkor tudta, amikor összeakaszkodott véle! Igaz?

Hátrahúztam a fejemet, hogy legalább egy-két centi távolság legyen az orrunk között, és halkan, de határozottan kijelentettem:

- Ha holtan akartam volna látni, én magam végeztem volna el a munkát.

- Lehet, hogy ezt gondolja, Jenos Idanian, de én jobban tudom - vágott vissza gúnyosan mosolyogva Tavira. - És a szíve mélyén maga is érzi! - Még jobban előredőlt, amíg az orrunk összeütközött, és akkor virágok különös és izgató, kissé édeskés illatát éreztem. Az admirális mélyet lélegzett, és búgó hangon folytatta: - Azt akarta, hogy Remart meghaljon. Azt akarta, hogy én öljem meg, hogy így bűnhődjek meg, amiért őt választottam.

- Téved - nyögtem ki alig hallhatóan.

Tavira felegyenesedett, felemelte a kezét, majd a jobb fülemhez illesztette a mutatóujját, és finoman végighúzta az arcomon, egészen az állam csúcsáig.

- A szőke férfiak oly sok baj forrásai - mondta közben már-már révedezve. - Mindenki ostobának nézi magukat, de csak azért, mert nem fogják fel, mennyire bonyolultan gondolkodnak. Talán még maga sem érti az egészet. - A hüvelyk- és a mutatóujja közé fogta a szakállamat, és a legkevésbé sem érzékien megrángatta. - Jenos Idanian, maga tudta, hogy azért választottam Remartot, mert maguk ketten riválisok voltak. Betegesen gyűlölték egymást. Csakhogy odabent, a fejükben és a szívükben majdnem pontosan ugyanolyanok voltak. Számítottam arra, hogy egymásnak ugranak, és tudtam, hogy maga lesz a győztes.

Mélyen belenéztem a szemébe, és megkérdeztem:

- Akkor miért nem akadályozta meg?

- Látni akartam, hogyan szabadul meg tőle - közölte mind szélesebben mosolyogva Tavira. - Úgy gondoltam, hogy ha gyáva, akkor halálos veszélybe küldi Remartot, olyan feladatokat bíz rá, amelyekbe biztosan belepusztul. De nem erre számítottam.

Mialatt beszélt, furcsa izgatottság söpört végig rajtam, és elcsukló hangon kérdeztem:

- Hát akkor mire?

- Arra, hogy csapdát állít neki. És pontosan ez történt - felelte Tavira, azzal ismét előrehajolt, és incselkedve végignyalta az arcom bal felét. - Azt viszont álmomban sem hittem volna, hogy velem öleti meg. Azt hittem, hogy a Remarttal szembeni felsőbbrendűség gének bizonyítékaként egyszerűen csak átadja nekem a hulláját. De azzal, hogy tőrbe csalt engem, velem szemben is bizonyítani akarta a felsőbbrendűségét.

- Higgye ezt, ha óhajtja! - jelentettem ki szenvtelen hangon.

Tavira felkacagott, féllépésnyire távolodott tőlem, és visszasimította a füle mögé fekete hajának egyik elszabadult tincsét.

- Maga pedig talán hamarosan másban fog hinni, mint amiben hinni szeretne - válaszolta, azzal kéjesen megnyalta a száját, és a vágy jól érzékelhető hullámokban áradt belőle. - Szóval, rákényszerített, hogy megsemmisítsem a játékszeremet, csakhogy most újra van szükségem. És az jár a fejemben, hogy maga lesz az új játékszerem, Jenos Idanian.

Felmutattam mindkét kezemet, és kijelentettem:

- Velem most pár napig aligha lehet játszani.

- És ezen idő alatt megpróbálja kitalálni, hogyan szökhetne meg előlem. Jól sejtem? - vélekedett a száját biggyesztve Tavira. - Hallottam arról a kis tragikus történetéről. Elvesztette a szerelmét, és bosszút forral. Tudom, mit érez, Idanian. Tudom, mire vágyik. Ne kövesse el azt a hibát, hogy ostobának néz! Rá tudnám kényszeríteni, hogy legyen az ágyasom. Mondjuk, megfenyegetném, hogy kiirtom a Túlélőket. Vagy ezen a szolgáján keresztül fenyegetném meg, és maga megtenne mindent, amit akarok. De nekem ez nem elég; Most jól figyeljen, Jenos Idanian! Tudom, hogy engem akar, és én is akarom magát. Tudom, hogy szeretné megsemmisíteni a Tinta Társaságot, és visszaszerezni a szerelmét, akitől elválasztották. Én segíthetek, hogy elérje a célját. Rendelkezésére bocsátom az Invidious-t és minden egyéb forrásomat. Csak annyit kell tennie, hogy szabad akaratából eljön hozzám. - Megint közelebb lépett hozzám, megfogta az államat, majd felém hajolt, és lassan, kéjesen végighúzta nyelvét az ajkamon. - Élvezni fogod a társaságomat - búgta aztán fátyolos hangon. - Biztosíthatlak, hogy nagyon fogod élvezni... gyere el ide, az Invidious-ra, és legyél az ágyasom... és én valóra váltom minden álmodat.

Hirtelen rányomta az ajkát a számra, és szenvedélyesen megcsókolt. Szerettem volna bemagyarázni magamnak, hogy azért nem taszítom el, mert a kezem súlyosan megsérült, de tudtam, hogy nem ez az igazság. Feltámadt bennem a már korábban is megtapasztalt izgalom - a lágyékomból indult, felszáguldott az agyamig, majd vissza le, és közben letompította minden fájdalmamat. Az orromat betöltötte Tavira illata, míg a haja érzékien simogatta az arcomat és a nyakamat.

És a törött kezem volt az oka annak, hogy nem húztam őt magamhoz.

Az arcom valósággal lángolt a szégyentől, amikor eltávolodott tőlem, és diadalittasan rám mosolygott. Aztán Elegosra pillantott, és odavetette neki:

- Viseld gondját! Egy hónap múlva magamhoz hívom a gazdádat, hogy megtudjam, miként döntött. Ha addigra nem gyógyul meg, visszatérek a Kerilthez, és az egész bolygót felperzselem! - Búcsúzóul megcsókolta az ujja hegyét, amit aztán rányomott az alsó ajkamra, és mélyen a szemembe nézve hozzátette: - Egy hónap, Jenos, és megvalósul minden vágyad, amit a szívedben és a fejedben őrzöl.

Azzal Tavira kiviharzott a kabinból, és úgy egy perccel a távozása után a tüdőmben jelentkező fájdalom ébresztett rá arra, hogy a lélegzés elengedhetetlen része a létezésnek. Mohón beszívtam a levegőt, és az orromon keresztül engedtem ki, hogy kimossa onnan a mámorító illatokat. Nagy erőfeszítések árán ökölbe szorítottam a bal kezemet, és lesújtottam volna az asztalra, csakhogy Elegos elkapta a csuklómat, és megállította, ugyanolyan könnyedén, mint amikor egy szülő fékezi meg a gyermeke dührohamát.

Nem szólt semmit, csupán nekilátott megtisztítani a sebeimet. A víz csípte, a szivacs kellemetlenül súrolta lehorzsolt bőrömet, de a fájdalom segített, hogy magamhoz térjek. Szerettem volna bevetni valamelyik nyugtató technikát, de azzal lelepleződtem volna Tavira tanácsadói előtt - és a pillanatnyi állapotomban aligha tudtam volna megfelelően összpontosítani.

Nem tagadhattam le önmagam előtt, hogy erősen vonzódom Leonia Tavirához. Amit éreztem, testi dolog volt, vadállati dolog, az egyik test vonzódása a másikhoz. Szerettem volna csakis ezen a síkon gondolkodni, mintha elárult volna az a hitvány anyag, amely csapdába ejtette a szellememet, de tudtam, hogy ez sem teljesen igaz. Tavira^ szellemében volt valami, amit izgatónak és érdekesnek találtam. Azt mondtam magamnak, hogy ezt az egészet csak a helyzet hozta - ahogy annak idején a Siolle Tinta iráni vonzalmamat, vagy ahogyan Wedge vonzódott Qwi Xuxhoz. De mindettől függetlenül Tavira lenyűgözött, és emiatt még nehezebb lett volna letagadni a hús csábítását.

Az iránta való érzéseimnél is jobban zavart, hogy tökéletesen leírta, miért gyűlöltem Remartot, és miért tettem vele azt, amit tettem. Még a biztonsági tiszteknek sem vallottam be, hogy milyen súlyos sérüléseket okoztam az ellenfelemnek. Egy rúgás a gyomorba, egy ütés az állra bizonyosan jó út a győzelemhez, csakhogy engem másfajta módszerekre is kiképeztek, amelyekkel sokkal hatékonyabban és gyorsabban győzhettem volna. Már az első összecsapásunk idején is, azzal, hogy torkon ütöttem, meghátrálásra késztettem. Ugyanez az ütés, nagyobb erővel végrehajtva, eltörte volna a légcsövét, és Remart meghalt volna, anélkül hogy agyba-főbe verem.

Lenéztem a kezemre; és tudtam, hogy úgy is diadalt arathattam volna, hogy közben nem szerzek be néhány sebet, és nem töröm el a saját csontjaimat. Kölyökkorom óta tudatában voltam annak, hogy egy egyenes ökölcsapás valaki arcába tökéletes módja annak, hogy az ember eltörje a kezét, és mégis megtettem. Remart arcába vágtam, hogy megbüntessem őt, és hogy megbüntessem saját magamat. Valahol a lelkem mélyén tudtam, hogy nem kéne kikészítenem őt. Mégsem bírtam leállni, és ezért súlyos árat kellett fizetnem.

Tavira kimondta, hogy azért gyűlöltem Remartot, mert mi ketten sok mindenben hasonlítottunk egymásra. Ebben ugyan nem hittem, viszont hideg fejjel gondolkodva úgy véltem, hogy az összevetés annyira azért nem is téves. A kalóztársadalom körülményei kihozták belőlem a legrosszabb vonásaimat. Hagytam, hogy eluralkodjon rajtam a gőg és a nagyképűség, és ezek lezüllesszenek az Invidek szintjére.

Remart az volt, ami én lettem volna, ha annak idején nem a lázadókhoz kerülök, hanem az Invidekhez. A felismerés nyomán végigfutott a hideg a hátamon. Olyan egyszerű lett volna... hiszen a Túlélők ugyanúgy gyűlölték a Birodalmat, mint én, amikor bujkáltam. Ha nem találtam volna másfajta menedéket, talán hozzájuk csatlakoztam volna, hogy visszavághassak a Birodalomnak. Ha a Koréliá- ról való menekülés közben nem lettem volna abban a helyzetben, hogy csatlakozzam a lázadókhoz, talán a Túlélők között kötöttem volna ki. Erkölcsi iránytű híján beleolvadtam volna ebbe a vad és ádáz társaságba, és egy idő után alighanem remekül éreztem volna magam azon bűnözők között, akikre korábban vadászni szoktam.

Nem én lettem volna Tavira ágyasa, hanem ő az enyém. Felszisszentem, de inkább a gondolattól, semmint attól, hogy a kenőcs, amit Elegos a sebemre kent, kellemetlenül csípett. Igen, talán én magam is borzalommá váltam volna, mint például Garm bel Iblis. A saját háborúmat vívtam volna a Birodalom ellen, csakhogy hiányzott volna belőlem Iblis nemessége. Az egész Galaxis felsorakozott volna ellenem, és én megpróbáltam volna megsemmisíteni mindenkit.

Az lett volna belőlem, amit Exar Kun felajánlott...

- Nem! - hördültem fel elgyötörten.

- A kenőcs segít a gyógyulásban, gazdám - jegyezte meg szelíden mosolyogva Elegos.

- Nem azzal van bajom - hadartam a fejemet rázva. - És ne szólíts gazdámnak. A Jenos éppen megteszi. Esetleg szólíts kapitánynak, ha hivatalos akarsz lenni.

- Rendben, kapitány - felelte Elegos, azzal felemelte a jobbomat, és nekilátott a kötözésnek.

Felsóhajtottam, és hagytam őt dolgozni. Tudtam, hogy féltékeny voltam Remartra, és azért vertem össze, hogy tönkretegyem a külsejét. És kénytelen-kelletlen igazat adtam Tavirának: valóban azért zúztam szét Remart képét, hogy elrontsam az admirális örömét, és megbüntessem őt, amiért nem engem választott.

De még ezt elfogadva is tudtam: nem azért hagytam életben Re-martot, hogy aztán Tavira ölje meg. Arra nem számítottam, hogy ez bekövetkezik. Tavira viszont elég romlott volt ahhoz, hogy halálosa cselszövésnek higgye a könyörületességemet. Sejtettem, hogy mások is így vélekednének. Még Caet és Timmser is, akik jobban ismertek mindenki másnál az Invidek köreiben, valószínűleg elfogadták volna, hogy ennyire ravasz és aljas vagyok.

De én nem ezt akartam. Képtelen lettem volna rá – gondoltam, aztán tekintetemet a falra szegezve, beharaptam az alsó ajkamat! Valóban?

Megborzongtam, és úgy éreztem, egy jéghideg kígyó vonaglik végig a beleimen.

Egyértelműen képes lettem volna rá - állapítottam meg magamban, noha szerettem volna ragaszkodni ennek az ellenkezőjéhez.

Viszont ekkor már új dilemmával kellett szembenéznem. Tavira egy hónapot adott a döntésre. Ami azt jelentette, hogy egy hónap múlva átkerülhetek az Invidious-ra. Az ottani személyzet tagja leszek. Tavira bizalmasa leszek. Módomban áll majd kifürkészni az Invidek valamennyi titkát, még azt is, hogy hol őrzik Miraxot. Megkaphatok mindent, amit akarok - visszakapom a feleségemet, és megtalálom az Invidek megsemmisítésének kulcsát.

Amikor még a KorBiz-nál dolgoztam, sokszor megesett, hogy a titkos műveletek során intim viszonyba kerültünk a nyomozás alanyaival, és örökké fennállt a kérdés: meddig menjünk el, és miként úszhatjuk meg, hogy ágyba bújjunk az illetővel. Általában a KorBiz másik tagja - az én eseteimben Iella - kiadta magát az ügynök feleségének vagy barátnőjének. Máskor, ha éppen egy bulin vettünk részt, és valaki kiszemelt magának, akkor leitattuk az illetőt, hogy mozdulni se tudjon, vagy ellenkezőleg, részegséget színleltünk, és ezt használtuk kifogásnak. Néha pedig előadtunk egy szép mesét egy barátnőről, aki mit sem tud a bűnöző életmódunkról, és ez általában elég volt ahhoz, hogy békén hagyjanak minket.

De néha ezen eljárások egyike sem vált be. A főnökeink azt mondták nekünk, ügynököknek, hogy ne csináljunk semmit, ami ellenkezik az erkölcseinkkel vagy a gondolkodásmódunkkal, ezenfelül igyekeztek olyan megbízatásokat adni, amelyekkel a lehető legkevesebb ilyen jellegű terhet rakták ránk, de néha előfordult, hogy a nyomozás továbblendítése érdekében el kellett mélyíteni a bűnözőkkel létesített kapcsolatot, és ilyenkor bizony lefeküdtünk velük. Mármost én nem igazán éreztem jól magam ezekben a helyzetekben, noha nem tekintettem tiltottnak a szexuális kapcsolatot két szabad akaratú felnőtt között, hacsak egyikük nem élt házasságban. Mirax és én számtalanszor élveztük egymás társaságát, még mielőtt összeházasodtunk volna, és persze, nem ő volt az első nő, akivel ágyba bújtam.

Annak idején megtörtént, hogy nyomozás közben lefeküdtem valakivel, de az más volt, ugyanis nem éltem tartós kapcsolatban senkivel. Nem fűztek senkihez érzelmi kötelékek, és nem kötöttek eskük.

Csakhogy, azóta feleségül vettem Miraxot, és mindig is hűséges voltam hozzá. Ugyanakkor a kiszabadulásához vezető leggyorsabb és legegyszerűbb út Tavirán keresztül vezetett. Az persze szóba sem kerülhetett, hogy beleszerettem Tavirába - képtelenség lett volna. Testileg vonzódtam hozzá, de nem éreztem iránta semmit. Csupán arról szólt a dolog, hogy ha megadom neki azt, amit akar, akkor olyan helyzetbe kerülök, hogy én is megkaphatom azt, amit akarok. Arra készültem, hogy kényszerű, de a célnak megfelelő szövetséget kötök, mert annak révén helyrehozhatom azt a szörnyű igazságtalanságot, amit a feleségem elszenvedett.

Hisz, minden olyan egyszerű lesz... - töprengtem aprókat bólogatva. - Csak annyit kell tennem, hogy beköltözöm Tavira lakosztályába, a kedvében járok, és közben persze becsapom őt. El fog vezetni a feleségemhez. Ráadásul módomban áll megtagadni tőle azt, amire a legjobban áhítozik: az iránta való rajongásomat. Elsősorban ezt akarja, de nem fogom megadni magamat neki. Megkaphatja a testemet, és semmi kétség, a szenvedély és a kéj hatalmas és csodás birodalmát fogjuk bejárni és felfedezni együtt, de azt, amire a legjobban vágyik, sosem fogja megkapni tőlem.

Ezek a gondolataim világosnak és egyszerűnek tűntek, csakhogy a lelkem mélyén egy hang visítva tiltakozott. Könnyű lett volna megtenni, gyorsabban eljuthattam volna Miraxhoz, mint bármely más módon, viszont ez az egész rossznak, vagy inkább gonosznak tűnt. Nem tudtam, hogy miért. Nem akartam hinni benne. Még azzal is tisztában voltam, hogy a házasságtörésem bűne jelentéktelen lesz ahhoz képest, amit cserébe elérek. Szilárdan megfogadtam, hogy a Tavirával való viszonyom egyirányú lesz - kicsikarom belőle azt, amit akarok, és megtagadom tőle azt a jutalmat, amire a legjobban vágyik.

Megint megborzongtam, és halkan megjegyeztem.

- Nem hiszem el, hogy ilyenek járnak a fejemben.

Elegos megkötötte és elvágta a sterilplaszt kötést a jobb kezemem és megkérdezte:

- Miről van szó, kapitány?

- Azokról a dolgokról, amiken töprengek - válaszoltam a fejeméi csóválva. - Meg kell tennem valamit, de nem hiszem el azt, amin gondolkodom. Még gondolni sem akarok rá.

- Ha megengeded - felelte megfontoltan bólogatva Elegos, - idéznék neked egy caamasi mondást.

- Tessék!

Elegos összekulcsolta hasa előtt a kezét, és a fejét oldalra billentve beszélt:

- Ha már nem hallod, hogy a szél a neveden szólít, ideje elgondolkodnod azon, hogy talán elfelejtetted a nevedet.

Az egyszerű szólásmondás úgy csapott le rám, akár egy pöröly, és egyből eszembe juttatta az apám mondását a tükörről és az arcról! Reszketni kezdtem, és alig hallhatóan mormoltam:

- Igazad van. Már nem tudom, hogy ki vagyok valójában.